távfűtés

távfűtés

Mi a Távfűtés?

A távfűtés fogalmába tartoznak mindazok a hőszolgáltatási megoldások, amelyekben a hőtermelő központ az ellátandó lakó vagy ipari épületeken kívül fekszik. A szakmai szóhasználat megkülönbözeti a lakótömböt vagy épületcsoportot ellátó tömbfűtést, és az egész városra vagy egyes kerületekre kiterjedő városfűtést. A távfűtéssel a szorosan vett fűtési hőigényeken kívül egyéb hőigényeket is ellátnak, így többek közt a melegvízkészítést. A távfűtés előnye az elsődleges eneriahordozók gazdaságos felhasználása (kazánhatásfok, kapcsolt vilamosáram termelés, hulladékenergia-felhasználás, automatizálható tüzelés, kedvező szállítási költségek), az egyenletes, központilag szabályozott hőellátás, továbbá hogy alkalmazásával a települések levegőjének szennyeződése csökken. A távfűtési rendszer fő elemei a hőt termelő, a hőt szállító és a hőt fogyasztó berendezések.

A hőtermelő központok vagy kizárólag hőt termelnek (fűtőmű), vagy a hőt villamos energiával kapcsolatban termelik (fűtőerőmű). A hőtermelő központtól a fogyasztóterületileg a hőt távvezeték (gerincvezeték) szállítja, a fogyasztóterületen belül az elosztóhálózat osztja el. Az egyes fogyasztóhelyeket a bekötővezetékek kapcsolják az elosztóhálózathoz. A hőszállító berendezések közé tartoznak - nagyobb távfűtések esetén - a távvezetéken érkező hőt az elosztóhálózat gerincvezetékeire osztó hőközpontok is. Ezeknek - mint a távfűtés üzemi központjainak - fontos szerepük van a hőelosztás szabályozásában, a nyomásviszonyok beállításában és az üzem felügyeletében. A hőszállító berendezésekhez a fogyasztóberendezések a hőátvevő állomásokon csatlakoznak. A hőátvevő állomások feladata, hogy a felhasználási célokra alkalmas legyen.

A fogyasztóberendezések az épületben felszerelt hőszállító vezetékek, a fűtés, a szellőzés és a használati melegvíz készítés stb. céljára felszerelt hőleadó berendezések.

A távfűtő rendszerek sajátosságait alapvetően az alkalmazott hőhordozó közg határozza meg. A hőhordozó közeg megválaszátását az ellátandó fogyasztók igényeit, a helyi adottságok, a hőenergia átviteli távolsága határozzák meg. Az alkalmazott hőhordozó közeg gőz vagy víz. Víz hőhordozó esetén a fűtővíz tervezett legmagasabb hőmérséklete alapján megkülönböztetnek 110 C fok feletti forró vizet és 110 C fok alatti meleg vizet.

A Gőz előnye - hátránya a távfűtés rendszereknél

A gőz előnye, hogy bármely fogyasztói igény kielégítésére alkalmas, a fogyasztás mérése egyszerű, és a hálózaton könnyebben végezhetők javítási munkák. Hátránya, hogy a hőtermelő központba a kondenzvizet veszteséggel és szennyezetten adja vissza. A vezetékek fektetése a szükséges lejtések miatt nehézkes, az üzemvitel bonyolult, a hőveszteségek a terheléstől függetlenek, végül a kondenzvíz-vezeték korrózióvédelme megoldatlan.

A víz hőhordozó alkalmazásának előnye - hátránya

Előnye, hogy az ellőállítására fejlesztett gőz kondenzvize a hőtermelő központban közvetlenül, tisztán és veszteség nélkül nyerhető vissza. Kapcsolt villamosenergia-termelés esetén több villamos energia termelhető. Vezetése egyszerű és a terepviszonyokhoz jobban alakítható. A hőteljesítmény a külső hőmérséklet változatásával központilag szabályouható. A hőveszteségek a változó hőmérséklet folytán kisebbek. Hátránya, hogy a hőtermelő központban a fűtővíz termelése külön berendezések is szükségesek. A víz hálózati keringetése villamos energiát igényel. A hőfogyasztás mérése körülményesebb. A javítási munkák a vezeték kiüritése miatt nehézkesebbek. A forró víz és meleg víz hőhordozók közötti választáskor általában a felhasználás módja, a szállítandó hő mennyisége és a szállítási távolság a döntő.

A magyarországi távfűtések kialakulása

A helyzet megértéséhez tekintsük át a hazai távhőszolgáltatás kialakulásának folyamatát. A magyarországi távfűtések zöme lényegében az 1960-70-es évek központi elhatározású, többnyire államilag finanszírozott, majd a 80-as évek első felében egyre több magánerőt is bevonó lakásépítési dömpingjének a „mellékterméke”. Abban az időben a politika volt a meghatározó a gazdaságban is. Az akkori hatalom politikai „értékeinek” bizonyítékául minél több lakást kívánt szociális juttatásként átadni a sok-sok lakásra váró, de saját erőből képtelen, többnyire az alapvető igényeik – a fürdőszoba és a meleg – kielégítésére vágyó bérlőknek. Ezek később olyan tulajdonosok lettek, akik megvásárolandó tulajdonuk kiválasztásában nem rendelkezek választási alternatívákkal. A nagyarányú építkezések finanszírozására általában szűkös keretek szolgálnak, de ezeket a keretek sem – legalább a városi szinten – érvényes koncepció szerint kezelték, hanem felbontották lakótelepekre. Ez a körülmény továbbá az „olcsó” szovjet tüzelőanyagra való alapozás adnak magyarázatot arra, hogy a lakótelepek hőellátására sok esetben helyesen megválasztott távfűtés hőforrásaként – a hőerőművek közelében lévő lakótelepeket kivéve – a lakóterületek mellett viszonylag kis beruházási költségű, akkor többnyire ideiglenesnek képzelt, gáztüzelésű forróvíz-kazán telepeket (fűtőműveket) építettek a magasabb beruházási költségű, de lényegesen gazdaságosabb, villamosenergiát és hőenergiát egyidejűleg termelő hőerőművek helyett.